A 2015-ös év...
A 2015-ös évre is megválasztották az év madarát, fáját, halát, rovarát, vadvirágát, gombáját illetve hüllője. A cél idén is az, hogy
felhívják a figyelmet egy-egy növény- vagy állatfaj fontosságára, védelmére.
A búbos banka fokozottan védett madárfaj, természetvédelmi értéke: 50 000Ft.
Magyarországon márciustól-szeptemberig tartózkodik, rendszeres fészkelő. Afrika középső részén
telel. A nyílt állományú, rétekkel, legelőkkel szomszédos öreg erdők lakója, ahol a fészkeléshez
odvas fákat talál. Megjelenik az emberek közelében is.
Rigónál nagyobb, tarka tollruhájú madár. Fején jellegzetes, sugarasan felmereszthető tollbóbitát
visel, amely nyugalmi állapotban a tarkóra simul. A felnőtt egyedek feje, nyaka és egész alsóteste
világos rozsdás sárga. A hát és a szárnyak feketék, sűrű fehér harántsávozással. A farok fekete.
A farok tollak közepén széles fehér harántsáv húzódik. A bóbita tollai rozsdavörösek, az első 4–5
toll vége fekete, a leghosszabb tollak vége fehér-fekete. A fiatalok elmosódottabb, halványabb
színezetűek. A bóbita nem olyan fejlett, mint a felnőtteknél. A csőr enyhén lefelé ívelt, hosszú,
csipesszerű és fekete. A láb ólomszürke, a szem sötétbarna.
Fő eledelét a rovarok képzik. Leginkább a földön keresgél, lárvákkal, sáskákkal, gilisztával,
tücskökkel, cserebogárral, lótetűvel táplálkozik, amelyeket hosszú csőrével a földből is kiszed.
Üregekben, harkály által készített odúban, emberi településeken fészkel. Fák és harkályodúk
hiányában szinte bármilyen üregben - kő- és farakásban, partfalban, tetőcserepek alatt a
tetőszerkezetben, járműroncsban - képes költeni, akár a talajon vagy ennek közelében is. Különösen
az alacsonyabban levő, a szőrmés ragadozóknak jobban kitett természetes és mesterséges
fészkelőhelyeken kap szerepet a nagyobb fiókák védekező viselkedése, ahogyan híg, bűzös ürüléküket
a betolakodó felé fröcskölik. (Innen ered egyik sokatmondó népi neve: fostos bugybóka.)
Fészekalja 5–8 tojásból áll, melyen csak a tojó 16–19 napig kotlik. A kirepülés a kikelés után 26–27
nappal történik.
A magyarság történetével legszorosabb kapcsolatban álló fa a kocsányos tölgy. Az ősmagyarság
vadászó, halászó, vándorló, pásztorkodó életmódjának a folyókat kísérő kocsányos tölgyerdők
és az azok között elterülő füves pusztaságok, az úgynevezett erdős puszták, erdős sztyeppék
feleltek meg leginkább. A bükkfafélék családjába tartozó kocsányos tölgy aláhulló magja, a makk
az állattartás szempontjából is igen fontos volt, mivel a sertéseknek természetes terített asztalul
szolgált. A honfoglaló magyarok a Kárpát-medencében is elsősorban az erdőspusztás területeken
települtek le. Ilyen jellegű, mély és üde talajú tölgyes terület volt a Dunántúl, a régi főváros
Székesfehérvár, a Csallóköz (ma Szlovákia területe), a szerémségi (ma Szerbia területe), és
szlavóniai Dráva menti erdőségek (ma Horvátország területe), Erdélyben a Körösök, a Szamos, a
Maros mente és az erdélyi Mezőség is (ma Románia területe).
A kocsányos tölgy igen magas életkora miatt a magyarság történetének élő szemtanúja is volt.
Feljegyzések tanúsítják, hogy egy emberöltőnyivel ezelőtt még 1500 - 2000 éves példányai is
ismertek voltak. Múltunkhoz s jelenünkhöz fűződő viszonya miatt magyar fának igazán a kocsányos
tölgyet tarthatjuk.
Mára eredeti területei erősen lecsökkentek, - kiszorította a mezőgazdasági művelés. Jelenleg
erdeink 10 %-át alkotja. Legszebb faállományok ma a Mura és a Dráva mellékén, (Szlovénia,
Horvátország határán), az Ormánságban, a sárvári Farkaserdőben , a Kisalföldön, a Duna mentén,
Tisza -Maros szögben, Körösök vidékén, Tisza -Szamos közben, Nyírségben (Magyarország és Románia
határán) vannak.
A kocsányos tölgy a lehető legtöbb fényt igénylő fafaj. Szabadon állva festői szépségű, - a
törzse vastag, zömök, s már 2-3 méter magasságban hatalmas ágakra bomlik. Sűrű faállományban a
törzse hengeres, egyenes, koronája keskenyebb és erősen feltolódik. Magassága elérheti a 35 -50
métert. Az idős fák törzsének kérge sötétbarnás, feketésszürke, mélyen repedezett, barázdált,
ágai pedig göcsörtösek. Szárnyasan karéjos levelei rövidnyelűek, csomókban állnak a hajtásvégeken.
Virágzási ideje április-május. A magtermések egy- egy kocsányon 2-5-ösével fejlődnek.
Héjkérgében és a fájában sok a csersav, ezért igen ellenálló a vízzel szemben, - hidak, hajók
építésére is alkalmas. Nehéz, kemény, időjárásálló, tartós, jól megmunkálható fa. Épület és
bútorfának egyaránt használják. Kérgét és kupacsait a cserzőipar számára gyűjtik.
A kocsányos tölgy megélhető magas kora, termete, terebélyes koronája, s fájának kitűnő minősége
miatt joggal nevezhető a fák királyának. Az őstölgyesek iránt jogosan érzett tiszteletünket
természetvédelmi területek, nemzeti parkok létrehozásával fejezhetjük ki a leghelyénvalóbban.
www.azevfaja.hu
Testhossza az 1 métert is elérheti, testtömege 6-7 kilogramm közötti. 11-17 hátvértje megnyúlt,
hátrafelé irányuló hegyben végződik. A 60-70 apró oldalvért tetőcserép módjára fedi egymást; a
hasvértek száma 10-18. Teste karcsú, orra keskeny, hosszú, gyengén felfelé hajló. Négy rojtozott
bajuszszála viszonylag hosszú, lesimítva eléri a felső ajkat. Mellúszója nagy és erős, a hátúszó a
farokhoz közel, a farok alatti úszó fölött helyezkedik el. A testének nagyobb része sötétbarna,
szürkésbarna vagy feketésbarna, esetleg zöldes vagy kékes árnyalattal. A hasa sárga vagy vörhenyes
fehér színű. Vértjei elefántcsont színűek. A homokban, iszapban élő rovarlárvákkal, apró csigákkal,
kishalakkal és növényi törmelékkel táplálkozik. Télre a kecsegék nagy csapatokban a meder mélyebb
gödreibe húzódnak. Az ivarérettséget a hímek 4-5, a nőstények csak 5-6 éves korban érik el.
Május-júniusban az áramló vízben kavicspadokon ívik. Egy-egy ikrás életkorától függően
5000-100000 darab szürkésfehér színű ikrát rak, átmérőjük ~ 1,5-2,0 mm. A lárvák 4-5 nap alatt
kelnek ki és megkezdik a Fekete-tenger felé vándorlást, de a tengert nem érik el, visszafordulnak.
Ezt a vándorlási formát "imitált migratio"-nak hívják. A kecsege a régmúltban tengeri hal volt,
és ennek bélyegeit a mai napig is hordozza. A halászati vízterületeken egyes halfajok szerinti
érvényes tilalmi idők.
Szokatlan módon az év vadvirága 2015-ben nem egy növényfaj, hanem egy fajcsoport lett, amit fehér
szegfüvek vagy tollas szegfüvek néven (Dianthus Sect. Plumaria) szoktunk emlegetni. A hazánkban
előforduló tollas szegfüvek egymáshoz nagyon hasonlóak, nehezen elkülöníthetők, és ez indokolja együttes
kezelésüket. A csoport azonban jól felismerhető, hiszen a többi hazai szegfűtől eltérően fehér és
tollasan rojtos szélű szirmaik vannak.
A hazai tollas szegfüvek több fajt foglalnak magukban: a kései szegfűt (Dianthus serotinus), a balti
szegfűt (D. arenarius), az István király-szegfű (D. regis-stephani), a Lumnitzer-szegfű (D. lumnitzeri)
és a korai szegfűt (D. praecox).
Az ide tartozó szegfüvek tömött párnát képeznek, számos meddő hajtással, levelük szürkészöld.
Virágaik a 15–45 cm magas száruk csúcsán és oldalágain rendszerint magánosan állnak. Szirmuk fehér,
hosszan rojtos-sallangos. Kertekben ültetett rokonuk a tollas szegfű (Dianthus plumarius), melynek
gyepje szintén dekoratív, tollas virágai fehérek vagy rózsaszínűek lehetnek.
Az országban sokfelé előfordulnak, de míg a kései szegfű és a balti szegfű homokterületeinken él,
addig a többi faj a Középhegység sziklagyepeiben elterjedt. A kései szegfű a Duna–Tisza-közének
homokbuckáin gyakori, míg a balti szegfű csak a Bakonyalján, a fenyőfői ősfenyvesben fordul elő.
Hasonló eltérés mutatkozik a sziklalakó tollas szegfüveink elterjedésében is: a
Dunántúli-középhegységben élő István király-szegfű a Keszthelyi-hegységtől a Budai-hegységig
nyílt dolomit-sziklagyepekben gyakori és megvan Vác mellett a Naszályon is, a korai szegfű csak
a Bükk és a Tornai-karszt néhány pontján fordul elő, a Lumnitzer-szegfű elterjedéséről pedig elég
ellentmondásosak az ismereteink.
Hasonló megjelenésű szegfűfajok a környező országok hegyvidékein is élnek így a Balkánon és a
Déli-Kárpátokban az al-dunai szegfű (D. petraeus), a Keleti-Kárpátokban a tűlevelű szegfű
(D. spiculifolius), a Tátra mészkőszirtjein a nálunk is megtalálható korai szegfű (D. praecox)
az Alpokban pedig a francia szegfű (D. monspessulanus).
Elkülönítésük nem csak az érdeklődők, természetjárók számára nehéz, de a szakemberek számára is
komoly feladat. Ebben nem csak a fajok morfológiai hasonlósága, hanem magyar és tudományos
elnevezéseik kissé kaotikus mivolta is nagy szerepet játszott és játszik. Elég csak megemlíteni,
hogy nevüknek ellentmondóan májustól a fagyokig találhatunk virágzó példányokat mind a korai-,
mind a kései szegfű állományaiban. A csoporton ma is folyó kutatások eredményeként ismereteink
további bővülésére, a fehér szegfüvek Kárpát-medencei evolúciójának feltárására számíthatunk.
Mivel minden fehér szegfüvünk kis elterjedésű, endemikus növény, illetve a balti szegfű nálunk
reliktumként fordul elő, ezért hazánkban minden fajuk védett: a sziklalakó szegfüvek 1982 óta
állnak védelem alatt, jelenleg fokozott védelem alá esnek; természetvédelmi értékük 10000 Ft.
A két homoki faj közül a balti szegfű 1982 óta, a kései szegfű pedig 1996 óta védett; jelenleg
is védettek, természetvédelmi értékük 5000 Ft.
Mindegyik fehér szegfüvünket élőhelyük megszűnése, leromlása veszélyezteti leginkább. Bár
többségében védett területeken fordulnak elő, állományaikra komoly veszélyt jelent
(az egyébként illegális) terepmotorozás. Védelmük érdekében úgy tudjuk a legtöbbet tenni, ha
természetes élőhelyeiket nem háborgatjuk és ügyelünk arra, hogy más is így tegyen.
www.evvadviraga.hu/
A sötét trombitagomba régóta ismert, a többi gombafajtól kinézetre igencsak különböző, mással össze
nem téveszthető, gyakran tömegesen megjelenő gomba. Fűszeres illatú, a szarvasgombáéhoz hasonló
aromájú, igen értékes gombafaj. A magyar elnevezése jól utal két fontos tulajdonságára.
Kisméretű, 4-12 cm hosszú és 3-8 cm-es kalapátmérőjű, tölcsér vagy trombita formájú gomba.
Termőteste lefelé csőszerűen elkeskenyedő, a tölcsér végig, a tövéig üreges. A "kalapszél"
pereme visszahajló, fodros, hullámos, gyakran kissé szakadozott is. Színe belül szürkésbarna,
kívül kékesszürke, szürkés-barnás-fekete. Nedves időben fekete, szárazabb időben világosabb.
Felülete finoman pelyhes, szálas-nemezes, szálkás-pikkelyes.
Termőrétege kívül, a termőtest külső részén helyezkedik el, a tönkre (a tölcsér elvékonyodó részére)
mélyen lefutó. A termőréteg fiatalon sima, bársonyos, majd gyengén ráncos, néha kissé eres; szürke,
kékesszürke, hamuszürke, idősen a spóraportól fehéren deres.
Húsa vékony, rugalmasan, nagyon törékeny, szürkésfekete színű. Frissen szaga és íze nem
jellegzetes, de szárítva fűszeres-aromás.
Júliustól októberig, savanyú talajú lomb- és fenyőerdőkben fordul elő. Leginkább bükk és tölgy
alatt található, azok gyökérkapcsolt partnere. Jellegzetes a csoportos és tömeges megjelenés.
A termőtestek a bázisoknál összeérve 3-10-15 db-os csoportokat alkotnak. A csoportok a
körülményektől függően igen közel vagy ritkásan helyezkednek el egymáshoz viszonyítva.
Egy-egy telepen (a fa körül néhány négyzetméteren) 20-50 csoport is lehet. Ha tömeges a
megjelenés, akkor nem is tudjuk a telepeket (az egyes egyedeket tartalmazó micéliumtelepeket)
elkülöníteni, összefüggő gombaszőnyegeket találhatunk.
Szárítva kiváló fűszergomba, "a szegény ember szarvasgombája." Sokan nem ismerik, vagy külleme –
elsősorban sötét színe – miatt idegenkednek tőle, kerülik, vagy csupán nem ismerik étkezési
felhasználásának legkedvezőbb módjait, eljárásait. Holott sajátságosan kellemes ízű, sokféleképpen
felhasználható és jól konzerválható – tehát valóban príma fűszer.
Híres, sokak által mégsem ismert különleges bogarak. Több mint 2000 fajt számláló csoport, melyek
tagjai a trópusoktól kezdve a mediterrán területeken át, a hazai éghajlaton is előfordulnak.
Nálunk talán a legismertebb a nagy szentjánosbogár. A nemzettség tagjai mind képesek fény
kibocsátására. A hímek és a nőstények jelentősen különböznek egymástól, nem lehet őket
összetéveszteni.
Míg a hímek két pár szárnnyal rendelkeznek, s képesek repülni, a nőstények szárnya csökevényes,
vagy hiányzik, a potroh szelvényezettsége szembetűnő, lárvához hasonlítanak. Az ilyen differenciát,
- mikor a két nem ennyire eltérő – ivari dimorfizmusnak nevezzük. Meleg nyári estéken, nedves
réteken, erdőkben megfigyelhetjük a fű fölött keringő, s a fűben felvillanó morzejeleket.
A szaporodási időszakban és nagy populáció esetén ez mesebeli látványt nyújt. A fényjelzéseknek
kommunikációs szerepe van, a nőstények így jelzik hollétüket a hímek számára. A világítás a fajra
jellemző. Minden faj más-más kódrendszert használ, a villogás szaggatottsága, hossza faji bélyeg.
Ha egy élőhelyen több szentjánosbogár faj is előfordul, ott a nőstények csak a számukra „érthető”
szignálra válaszolnak. A hímek számára a fény ereje is nagyon fontos információ, melynek jobb
láthatósága érdekében a nőstények potrohukat még meg is emelik. Ezek a kódolt üzenetek nagyon
fontosak a szaporodási időszakban, figyelembe véve annak rövid, akár csupán 2 hetes időtartamát.
De mi világít? Régebben azt hitték, hogy a világítást foszforvegyületek okozzák. Ma már tudjuk, hogy
az előidézője nem foszfor, hanem a luciferin nevű anyag. A fény előállítása kémiai úton megy végbe.
A jelenséghez víz, oxigén és a már említett luciferin szükséges, a reakciót pedig a luciferáz nevű
enzim indítja be. A jelenség csupán oxigén jelenlétében zajlik, annak hiányában a világítás megszakad.
Az oxigén a bogár légzőrendszerében lévő légcsöveken jut a fénysejtekhez, nyugalmi állapotban, -
ha nem jut oda elég oxigén – a „rendszer” kikapcsol. A fényerősség növelése érdekében a világító
sejtek ráadásul egy zsírsejtekkel körülvett rétegben vannak, s ezek, apró fényszóróként működnek.
A luciferin egy olyan szerves vegyület, mely a fénykibocsátó állatokban megtalálható. A kibocsátás
azonban nem csupán a szentjánosbogarakra jellemző. Nagyon sok mélytengeri, az örök sötétség
birodalmában élő állat is képes rá, a csalánozóktól, a puhatestűeken át, egészen a halakig.
A jelenséget biolumineszcenciának nevezzük. Lucifer szó jelentése: fényhozó, ami a lux, lucis
(fény) és a fero (hozni) szavakból származik. Lucifer főangyal volt, de kitaszították a mennyből,
s kegyvesztett lett, mert fellázadt Isten ellen.
Szent János a névadó Miért nevezték el a bogarakat szent Jánosról? Szent János anyja Erzsébet volt,
így anyai ágon Jézus rokona. Puritán, egyszerű életet élt, az embereknek Krisztus eljövetelét
jövendölte és bűnbánatot hirdetett. Tőle ered a keresztelés művelete, a Jordán folyó vizében
keresztelte meg az embereket, köztük Jézust is. Később Heródes aljas cselszövéseknek betudhatóan
lefejeztette. Születésnapja június 24, mely általában a szentjánosbogarak rajzási időpontja.
A fény kibocsátása a lárvákra is jellemző, sőt a bábokra, valamint a petékre is. A
környezetszennyezés, az intenzív talajművelés, a fokozott vegyszerhasználat az utóbbi években
erősen negatívan befolyásolta a szentjánosbogarak elterjedését. Sok helyről eltűntek, vagy a
még megmaradt állományuk száma jelentősen csökkent.
Szentjános bogár túra
Ez a védett és Natura 2000 jelölőfaj hazánk egyik leggyakoribb gőtefaja, elsősorban síkvidékeink
állandó vizeinek lakója. A faj európai elterjedésének nagyjából 40%-a hazánkban található,
így a faj megőrzésében kiemelt szerepünk van. A tarajos gőte a kétéltűek osztályának a farkos
kétéltűek rendjéhez, ezen belül a szalamandrafélék családjához tartozó faj. A korábbi alfajok
jelenleg négy közeli fajként vannak elkülönítve: közönséges tarajosgőte, dunai gőte, alpesi
tarajosgőte, balkáni tarajosgőte. Magyarországon ebből három faj fordul elő: a korábbi törzsalak,
ma tarajos gőteként meghatározott faj a leggyakoribb, a Dél-Dunántúlon a dunai tarajos gőte is él,
és az Alpokalján valószínűsíthető az alpesi tarajos gőte előfordulása. nőstény hossza 18
centiméter, a hím hossza 14 centiméter. A tarajos gőte bőre durván szemcsézett, végtagjai
erőteljesek, hosszú, sárga lábujjai sötéten gyűrűsek. A farok körülbelül olyan hosszú,
mint a test, oldalt összenyomott, alsó éle a nőstényen sárgás vagy narancsszínű. A hím élénk
színű, a hátán a párzási időszakban tarajt növeszt. A nászruhás hím háta és oldalai sötét
olajbarnák, szétszórtan nagyobb, feketés foltokkal. Arctájékát, nyakát és teste alsó oldalait
krétafehér, apró pontok tarkítják, torkán kifejezett harántredő látható. Hasi oldala sárga,
tojássárga vagy narancsszínű, nagy, feketés foltokkal. A nőstény nagyobb testű, mint a hím,
viszont nincs taraja. A háti rész barna, míg a hasi rész élénk vörös barnával tarkítva.
A tarajos gőte magányos lény. Tápláléka rovarok, férgek, meztelencsigák, csigák, ászkarákok,
ebihalak és ikra. Az állat 10 évig él.
