A 2014-es évre is megválasztották az év madarát, fáját, halát illetve vadvirágát. A cél idén is az, hogy felhívják a figyelmet egy-egy növény- vagy állatfaj fontosságára, védelmére.

...madara a Túzok

A túzok (Otis tarda) hazánk és Európa legnagyobb termetű röpképes madara, a pusztai táj szimbóluma. Nyugat-Európa legtöbb országából kipusztult. A 20. század elején a Kárpát-medencében még összefüggő túzokpopuláció élt, az azóta eltelt időben azonban sok helyről eltűnt, vagy végnapjait éli. Legfőbb veszélyeztetőjévé az élőhelyeiket felszámoló intenzív agrárgazdálkodás bizonyult.
Az "Év madara" program célja és küldetése olyan fajok vagy madárcsoportok társadalmi szintű bemutatása, melyek védelmében a lakosság egészének vagy egyes csoportjainak különösen fontos szerepe van. Az idei év madarát rendhagyóan nem a közönség választotta szavazataik alapján, hanem az MME szakemberei, tekintettel arra, hogy egyesületünk 2014-ben ünnepli megalakulásának 40. évfordulóját. Ezen kerek szám alkalmából szeretnénk az érdeklődőkkel jobban megismertetni címermadarunkat.
Elterjedés:
A túzok elterjedési területe Marokkótól az Amur torkolatvidékéig nyúlik, az eurázsiai szteppövezetben. Az egykor összefüggő európai állomány feldarabolódott. Hazánkban az utóbbi évek felmérései szerint jelentős állományai csupán a Kisalföldön, a Duna-menti síkságon, a Nagy -Sárréten, a Bihari-síkon és a Hortobágy térségében maradtak fenn.
Állománynagyság:
A Kárpát-medencében az 1900-as évek elején legkevesebb 12 000 túzok élt. A trianoni határokon belüli populáció létszáma mintegy 8 000 lehetett, amely a II. világháborúig gyakorlatilag nem változott. Ezt követően azonban folyamatos csökkenés kezdődött, de a rendszeres felmérés csak 1969-ben indult meg, amikor 2 765 példányt regisztráltak. Napjainkban létszáma 1 500 egyed körül stabilizálódott.
Élőhely:
A túzok a nyílt területek madara. Egyaránt megtalálja életfeltételeit a füves pusztákon és a nagyüzemi mezőgazdasági környezetben is. Utóbbi területek bővebb táplálékkínálatot, kedvezőbb mikroklímát biztosítanak számára, mint a természetes élőhelyek. Ugyanakkor fészkei itt súlyosan veszélyeztetettek a fészkeléssel azonos időpontban történő mezőgazdasági munkálatok miatt. Legkedveltebb élőhelyei a gyepek, a lucernások, a gabonatáblák és ezek tarlói, illetve télen a repceföldek.
Költés:
A hímek udvarlása – a dürgés – az időjárástól függően március végétől május elejéig, közepéig tart. A tojók többnyire a dürgőhely környékén választanak maguknak fészkelőhelyet. A tyúkok fészkelésre leggyakrabban a gyepet, a lucernát és az őszi búzát választják. A fészkelőhely kiválasztásában a növényzet magasságának van meghatározó szerepe. A fészkelés április közepétől június közepéig tart, ritkán még augusztusban is találkozni röpképtelen fiókát vezetgető tojóval. Fészekalja általában 2, ritkábban 3, vagy 1 tojásból áll. A kakasok 4–6, a tyúkok 4 éves korukra válnak ivaréretté.
Táplálkozás:
Tavaszi időszakban a kifejlett állatok táplálékában magvak, levelek, hajtások, bogarak, egyenesszárnyúak, hernyók, esetenként kisemlősök, gyíkok, madárfiókák is megtalálhatóak.Télen kifejezetten növényevő, különösen kedveli a repce levelét. A fiókák az első két hétben rovart, ezt követően egyre több növényi táplálékot fogyasztanak.
Vonulás:
A Kárpát-medencében élő túzokpopuláció általában nem vonul. A hideg, jeges, havas telek azonban gyakran dél felé kényszerítik. Ilyenkor eljutnak Olaszországba és Albániába is. Az ilyen nagy távolságú kóborlás során gyakran jelentős veszteség éri az állományt.
Veszélyeztető tényezők és védelem:
Az elmúlt négy évtizedben a magyar túzokállomány legfőbb veszélyeztetőjévé az élőhelyeiket felszámoló intenzív agrárgazdálkodás, az ütközésveszélyes elektromos vezetékek, a fészekragadozó rókák, vaddisznók és kóbor kutyák elszaporodása vált. Védelmének első lépése az ivararányt rendkívül kedvezőtlenül átalakító vadászat (kakasok kilövése) korlátozása, majd teljes tilalma, végül az 1970-es védetté nyilvánítás volt. Hazánkban a túzok jelenleg fokozottan védett madár, természetvédelmi értéke 1 000 000 Ft. A magyar túzokvédelem módszere kezdetben a veszélyeztetett fészekaljak mentése, a tojások keltetése, a fiókák mesterséges felnevelése és visszavadítása volt. Ennek megvalósítására 1975-ben létrehozták a Dévaványai Túzokrezervátumot. Mivel gyakorlati eredmények nem születtek, ezért a fiókanevelési és elvadítási módszerrel fel kellett hagyni, mint az állomány megmentésének egyedüli eszközével. A hangsúly a szabadtéri és az élőhelyvédelmi megoldások felé tolódott. Napjainkban már az agrártámogatási rendszerek alkalmazása nagyban segíti a túzokállomány hosszútávú megőrzését. Az MME a ’80-as évek végétől alapvető szerepet játszott a faj védelmében. Egyesületünk ott volt a Túzokvédelmi Munkacsoport 1988-as megalakulásánál, melynek jelenleg is tagja, illetve partnerként részt vettünk a 2004-2008 között zajló túzokvédelmi LIFE programban is. Nem véletlen tehát, hogy szervezetünk jelképe máig a Muray Róbert festőművész (1931–2009) által rajzolt túzok. Jelenleg egyesületünk csak korlátozottan tud részt venni a túzokvédelmi munkában, források hiányában. Segítséget nyújtunk a szinkronszámlálások lebonyolításában és szakmai anyagok véleményezésében. A túzoknépesség elterjedési területére eső nemzeti park igazgatóságok viszont mindent megtesznek ennek a csodálatos fajnak a hosszútávú megőrzése érdekében.

...fája a Mezei juhar

Kiemelt érdeklődés, nagy arányú részvétel kísérte az első on-line szavazást!
Az Országos Erdészeti Egyesület új kezdeményezéseként először nyílt lehetőség az idén, hogy erdész tagtársaink és a szakmán kívüli érdeklődők is, az Egyesület új tematikus honlapján keresztül szavazzanak a jövő évi „Év Fájára”, mellyel a 2014. esztendő fafaját választották meg a résztvevők.
Az ötlet kigondolásakor nem számítottunk ekkora mértékű, az Egyesület keretein túlnyúló érdeklődésre. Az online szavazás a megadott másfél hónapos szavazási időszakban folyamatosan aktív volt és két fafaj (mezei juhar, jegenyenyár) között szinte fej-fej melletti „versengést” eredményezett. Az összes leadott szavazatok száma minden elképzelést felülmúlt: 5148 szavazat érkezett be a határidőig! Az érvényes egyedi szavazatok alapján a következő végeredmény alakult ki:
Az Év Fája 2014-ben a mezei juhar 1853 szavazattal. Második helyen a jegenyenyár végzett - alig lemaradva az első helytől - 1798 szavazattal, míg a harmadik a vénic szil lett 1497 szavazatot gyűjtve.
Reméljük, hogy az internetes szavazáson tanúsított és nem várt aktivitás jövőre is megmarad, és végigkíséri a mezei juhart, mint fafajt és vele az Év Fája mozgalmat!
Európa északi részének kivételével szinte mindenütt megtalálható, gyakori juharféle. Szinte az összes hazai erdőtársulásban megtalálható. Termőhelyi igényét tekintve rendkívül széles tűrőképességű. Jól viseli a téli fagyokat és a nagy meleget is. Sem fiatal, sem idős korában nem fényigényes, a második lombkoronaszintben jól érzi magát. Zárt állásban is sűrű koronát fejleszt, kérge már fiatalkorban is cserepes, gyakran paralécesedik. Levelei karéjosak, a karéjok csúcsa és öble egyaránt tompa. Virágzata sátorozó, a kis virágok színe hasonlóan Hegyi- és Korai juharéhoz sárgászöld. Termése ikerlependék, a két szárny egymással 180 fokos szöget zár be. Terjedését segíti a jó sarjazó képessége, ezért sok helyről szinte kiirthatatlan. Fája jól esztergálható, elsősorban konyhai eszközök készítésére használják.

...hala a Magyar bucó

A honlapunkon lezajlott közönségszavazás december 31-i végeredményeként a magyar bucó (43%) lett az év hala, megelőzve a másodikként befutó sügért (40%) és a harmadik helyezett gardát (17%).
Nem volt könnyű választani a jelöltek közül, mert mindhárom faj méltó a címre. A Herman Ottó által sugár kardosnak nevezett szép formájú garda, amely sütve "igen jó eledel", és annak idején "a Balaton partvidékén igazi néptáplálék" volt, napjainkra nagyon megritkult, ezért érdemel figyelmet. A kitűnő ízű és horoggal jól fogható sügér szinte minden vizünkben gyakori, ám épp ezért kell megbecsülnünk, hiszen így számos horgásznak szerez örömet.
A magyar bucó pedig, amely kizárólag a Dunában és a Dnyeszterben, valamint ezek mellékfolyóinak rendszerében él, igazi különlegesség. Vizeinknek őshonos és bennszülött hala, ezért fokozottan védett. Akaratlanul megfogott példányait haladéktalanul vissza kell engedni, ennek ellenére a horgászok körében is népszerű, sokan szavaztak rá. Örömmel tapasztaljuk, hogy vizeink tisztulásával egyre több helyről kerül elő.
Magyar bucó – Zingel zingel (Linnaeus, 1758)
Család: Sügérfélék (Percidae)
Fokozottan védett. Eszmei értéke: 100 000 Ft.
Ismertetőjegyek:
Teste erősen megnyúlt, hengeres, farokrésze elvékonyodó. Feje hosszú és széles, fölülről enyhén lapított. Orra hosszú, körülbelül kétszerese a nagyméretű szem átmérőjének. Szája közepes nagyságú, teljesen alsó állású. Két hátúszója megközelítőleg azonos hosszúságú, az elsőben 13-14 csonttüske, a másodikban 16-20 elágazó sugár található. Farokúszója jól fejlett, a hátsó széle bemetszett. Farkalatti úszója közepes hosszúságú, osztott sugarainak száma 11-13. Mellúszói kicsik, rövidebbek az alattuk elhelyezkedő hasúszóknál. Pikkelyei aprók, erősen tapadók és érdes tapintásúak, számuk az oldalvonalon 83-95. Sárgásbarna oldalát többnyire nagy, szabálytalan alakú sötét foltok, olykor ferde harántsávok mintázzák. Jól fejlett példányai 20-30 cm hosszúak, az ennél nagyobbak ritkák.
Hasonló fajok:
Nagyon hasonlít hozzá legközelebbi rokona, a német bucó (81), de annak oldalát rendszerint igen határozott szélű ferde sávok mintázzák, faroknyele még jobban elvékonyodik, és első hátúszójában csak 8-9 tüske található. Az alakra nézve némileg hasonló küllőknek és márnáknak annyira más a színe és a mintázata, hogy a kép alapján kizárhatók, továbbá a bucófajokkal ellentétben egyiküknek sincs két hátúszója.
Környezet:
Kifejezetten folyóvízi hal, amely állóvizekben – még ha bekerül is oda – ritkán marad meg. Áramláskedvelő volta ellenére sem ragaszkodik azonban a sebes sodrású vízhez, jól megél a lassabb szakaszokon is. Alkalmazkodásának köszönhetően a paduczóna felső régiójától kezdve az alsó dévérzónáig előfordul, de népesebb állománya a márnazónában és a dévérzóna fölső régiójában alakul ki. Igényli a nagyobb vízteret, ezért a kis folyókból rendszerint hiányzik.
Táplálék:
Apróbb fenéklakó szervezetekkel és szerves törmelékkel táplálkozik, amit részint aktívan keres, részint a görgetett hordalékból válogat ki.
Szaporodás:
Szaporodása kevéssé ismert, ívása április-májusra esik. Általában a folyók erősebben áramló homokos és sóderes szakaszain ívik, az előre elkészített fészekgödörbe. A lerakott és megtermékenyített ikra a rácsapkodott vékony kavicsréteg alatt fejlődik kikelésig.
Elterjedés:
Igen szűk elterjedési területtel rendelkező faj, kizárólag a Dunában és a Dnyeszterben, valamint ezek mellékfolyóinak rendszerében él. Vizeinknek nemcsak őshonos, hanem bennszülött hala, amelynek kialakulása is itt ment végbe. Hazai elterjedése: Duna, Mosoni-Duna, Duna, Rába, Lapincs, Pinka, Strém, Marcal, Ipoly, Dráva, Mura, Tisza, Szamos, Keleti-főcsatorna, Hármas-Körös, Kettős-Körös, Sebes-Körös, Fekete-Körös, Fehér-Körös, Maros.
Jelentőség:
Gazdasági szempontból nincs jelentősége, mert egyrészt ritka, másrészt fogását a törvény tiltja. Védettségét kiemelkedő természeti értéke indokolja: szűk elterjedésű és ritka bennszülött halunk. Emellett veszélyeztetett fajnak is számít, mert a folyókon egyre több vízlépcső épül, és a duzzasztók fölötti eliszaposodó folyószakasz nem megfelelő élőhely számára.

...vadvirága az Szibériai nőszirom

...gombája a Mezei szegfűgomba

...rovara a Földi poszméh

...hüllője a Mocsári teknős